Az idő, ami nem siet.

"Az idő nem múlik — mi változunk benne."

Volt egy ember, aki egy ideje már nem nézte gyakran az órát.

Nem azért, mert nem érdekelte az idő.

Hanem mert észrevette, hogy az óra mindig ugyanazt mutatja, miközben benne egészen más történik.

Reggel felkelt, elvégezte, amit kellett.

Ügyek, papírok, felelősségek.

Mások számára ezek napok voltak.

Számára inkább súlyok, amelyek néha könnyebbek, néha nehezebbek lettek, függetlenül attól, hogy mit mutatott a naptár.

Egyszer valaki megkérdezte tőle:

– Közeleg az év vége. Te nem szoktál számolni? Nem készítesz mérleget?

Elgondolkodott.

Nem válaszolt azonnal.

Eszébe jutott, hogy voltak évei, amikor egyetlen nap alatt annyi minden történt, mint máskor hónapok alatt.

És voltak időszakok, amikor hetek teltek el úgy, hogy csak a fáradtság nőtt, de az idő nem mozdult.

Rájött, hogy az idő nem mindig halad előre.

Néha megáll.

Néha összehúzódik.

Máskor meg szinte kitágul, és egyetlen pillanatban több élet fér el, mint egy egész esztendőben.

Gyerekkorában a nyár végtelen volt.

Egy nap hosszabbnak tűnt, mint most egy hónap.

Később az évek gyorsultak fel.

Mintha valaki előretekerte volna a filmet, miközben ő még mindig ugyanabban a jelenetben állt.

Aztán történt valami.

Nem látványos.

Nem ünnepi.

Csak egy felismerés.

Hogy az idő nem naptárban lakik.

Hanem az emberben.

Egy várakozásban hosszú.

Egy veszteségben súlyos.

Egy reményben tágas.

Egy félelemben sűrű.

Rájött, hogy az Újév nem mindig januárban kezdődik.

Néha egy mondattal.

Néha egy döntéssel.

Néha egy csenddel, amikor az ember már nem akar tovább úgy menni, ahogy eddig.

És arra is rájött, hogy a születésnap sem feltétlenül az élet mércéje.

Van, aki sok évet él, és van, aki sok időt.

Az egyik számolható.

A másik nem.

Azóta másképp nézett a napokra.

Nem kérdezte meg, milyen dátum van.

Inkább azt figyelte, hogy egy nap hagyott-e benne valamit, vagy csak átment rajta.

És amikor közeledett egy újabb évhatár, nem tett fogadalmat.

Nem írt listát.

Csak annyit gondolt: lehet, hogy az idő nem halad, csak mi mozdulunk benne.

És talán nem is az a kérdés, hányadik nap van az évből, hanem az, hogy hol tart most az ember önmagában.

Ezen a ponton megállt.

Nem azért, mert elfáradt.

Hanem mert érezte, hogy ezt a gondolatot nem kell lezárni.

Az idő úgyis folytatja.

Nem kell sietni.

A gondolat már elindult.

Aki megérzi, az továbbviszi.