Az év utolsó napján.

"Az új esztendő nem ígéret — hanem lehetőség, hogy embernek maradjunk."

Az év utolsó napja nem kér számot.

Nem kopogtat.

Nem sürget.

Csak megáll egy pillanatra az ajtóban, és megvárja, amíg az ember utoléri önmagát.

Nem a nagy történések jutnak eszünkbe ilyenkor.

Nem az, ami hangos volt.

Hanem az, ami csendben történt meg.

Egy kéz, amit nem engedtünk el.

Egy szó, amit mégis kimondtunk.

Egy pillanat, amikor nem mentünk tovább, hanem ott maradtunk.

Az év nem attól volt nehéz, hogy sok minden történt, hanem attól, hogy közben embernek kellett maradni.

És nem attól volt szép, hogy minden rendben volt, hanem attól, hogy voltak pillanatok, amikor a rendetlenségben is jelen tudtunk lenni.

Az év utolsó napján az ember már nem akar többet.

Nem terveket, nem fogadalmakat, nem ígéreteket.

Csak azt, hogy ami igaz volt, az megmaradjon.

Hogy a figyelmesség ne kopjon ki.

Hogy a türelem ne fogyjon el az első nehézségnél.

Hogy az önzetlenség ne legyen ritka kivétel, hanem csendes alap.

És hogy a következő év ne legyen könnyebb feltétlenül —  csak emberségesebb.

Az új esztendő nem akkor kezdődik, amikor éjfélt üt az óra, hanem amikor valaki úgy kel fel, hogy nem felejtette el, miért fontos a másik.

Ezért az év utolsó napján nem kívánunk tökéletességet.

Csak egészséget a testnek, békét a léleknek, és elég erőt ahhoz, hogy amikor választani kell, az ember a jót válassza — akkor is, ha nem könnyű.

Ha ez megmarad, akkor az év nem múlt el hiába.

És az új esztendő nem ígéret lesz, hanem lehetőség.

Csendesen.

Szeretettel.

Emberhez méltón.

Ami igaz volt, maradjon velünk.

Ami felesleges volt, engedjük el.

Az idő megy tovább.

Mi választhatjuk meg, hogyan.

Boldog Új Esztendőt. és szebb jövőt kívánok!

Ámen.