Az esti szolgálatos.
Csend Mesterei
IV. Az esti szolgálatos
A béke sokszor nem attól van, hogy nincs veszély — hanem attól, hogy valaki ébren marad, amikor mások alszanak.
Amikor a város elcsendesedik, az emberek azt hiszik, a nap véget ért.
A boltok bezárnak.
Az utcák kiürülnek.
Az ablakok mögött kialszanak a fények.
A város alszik.
De van valaki, aki ilyenkor kezdi a műszakot.
Az egyenruháját felveszi, a rádió halk zúgása kíséri, és kilép az utcára.
Nem azért, hogy lássák.
Hanem azért, hogy minden rendben maradjon, amíg mások pihennek.
Nem siet.
Nincs hová.
Az ő dolga nem az, hogy megérkezzen.
Az ő dolga az, hogy végigmenjen az úton.
Megáll a kapuknál.
Végignéz az utcákon.
Figyeli a csendet.
Néha csak a szél mozdít meg egy papírt az úton.
Néha egy macska suhan át a kövek között.
Az emberek nem látják őt.
Reggel, amikor kilépnek az utcára, csak azt látják, hogy minden rendben van.
A kapuk zárva vannak.
Az ablakok épek.
Az utcák békések.
És talán eszükbe sem jut, hogy valaki egész éjjel figyelt rájuk.
Az éjszakai őr nem kér köszönetet.
Nem vár tapsot.
Ő csak tudja:
Amíg a város alszik, valakinek ébren kell maradnia.
A világ sokszor a nappali fényben mutatja meg magát.
De vannak emberek, akik nem a fényben dolgoznak.
Ők a csendben járnak.
Az árnyékok között figyelnek.
És mire reggel lesz, már tovább is mentek.
Az emberek pedig felébrednek egy nyugodt városban — anélkül, hogy tudnák: valaki egész éjjel vigyázott rájuk.