Az érintés, ami nem kér magyarázatot.

"Az igaz közelség nem a kimondott szavakban él, hanem abban a kézben, amely akkor is ott marad, amikor már nincs mit mondani."

Volt egy este, amikor már nem maradt mit megbeszélni.

A nap hosszú volt, a szavak elfáradtak, és minden mondat túl nehéznek tűnt ahhoz, hogy kimondják.

Nem volt vita.

Nem volt harag sem.

Csak az a csend, amelyben az ember már nem tudja, mit kellene mondania, de azt pontosan érzi, hogy maradnia kell.

A gyertya lassan égett az asztalon.

A láng nem mozdult nagyokat, csak halk, meleg fényt adott — olyat, ami nem kér figyelmet, mégis mindent betölt.

Ők ketten egymással szemben ültek.

Nem néztek egymásra sokáig.

Nem kerestek szavakat.

Mert voltak pillanatok, amikor a szó már nem segít, és csak elrontaná azt, ami még ép.

Aztán az egyik kéz lassan megmozdult az asztalon.

Nem sietett.

Nem akart semmit bizonyítani.

Csak elindult — mintha tudná az utat.

A másik kéz nem húzódott el.

Nem kérdezett.

Nem mérlegelt.

Egyszerűen ott maradt.

Az ujjak összeértek, és abban a halk érintésben több volt, mint minden kimondott mondatban aznap.

Nem ígéret volt.

Nem magyarázat.

Nem megoldás.

Csak jelenlét.

És néha ez a legnagyobb ajándék, amit két ember adhat egymásnak: hogy nem beszélnek, mégis értik egymást.

A gyertya végül leégett.

Az este csendben eltelt.

A világ kint ugyanúgy ment tovább, ahogy mindig.

De bent, az asztalnál valami helyére került.

Nem látványosan.

Nem hangosan.

Csak úgy, ahogy a fontos dolgok szoktak.

Halkan.

Végleg.

A Csend.