Az ember, aki csak egy kicsit repült

"Nem az repül igazán, aki elhagyja a földet — hanem aki felemeli az embereket."

"Néha nem az a csoda, hogy valaki repül — hanem az, hogy valaki felnéz."

Volt egy ember, aki néha repült.

Nem magasra.

Csak annyira, hogy a lába már ne érje a földet — de még lássa az emberek arcát.

Öt vagy hat méterrel a világ fölött.

Nem voltak szárnyai.

Nem volt köpenye.

Nem volt benne semmi különös.

Csak könnyebb volt neki a levegő.

Sokáig azt hitte, ezt titkolnia kell.

Mert az emberek általában félnek attól, amit nem értenek.

De egy nap történt valami.

Az utcán egy idős néni elesett.

Az emberek körülötte álltak, de senki nem mozdult.

Az ember pedig — aki néha repült — egyszerűen odasiklott hozzá.

Felemelte.

Letörölte a port a kabátjáról, és segített neki visszaállni a lábára.

Nem volt benne semmi hősi.

Csak egy mozdulat.

De valaki észrevette.

Aztán még valaki.

És hamarosan sokan látták, hogy az ember nem a földön áll.

Az emberek felnéztek.

És ami ezután történt, arra ő maga sem számított.

Nem féltek.

Nem kiabáltak.

Hanem mosolyogtak.

Integettek.

Valaki tapsolt is.

Az ember ekkor értette meg valamit.

Nem az a fontos, hogy valaki repül-e.

Hanem az, hogy miért.

És akkor történt még valami furcsa.

Rájött, hogy nem tudják bántani.

Nem azért, mert erős volt.

Hanem mert aki segít másokon, az valahogy mindig kicsit sérthetetlen.

Az ember még egy ideig ott maradt öt méterrel a föld fölött.

Nézte az utcát.

Az embereket.

Az eget.

Aztán lassan visszaereszkedett.

És ugyanúgy sétált tovább, mint mindenki más.

Csak egy különbség maradt.

Most már tudta: Ha kell, újra felemelkedhet.

Nem a földről.

Hanem önmagából.

Gondolat a végén.

"Vannak dolgok, amelyeket nem a szemünk lát, hanem a szívünk."

"Néha nem az a csoda, hogy valaki repül — hanem az, hogy valaki felnéz."