Az egyenes fa.

"Az egyenesség nem dac — hanem hűség önmagadhoz."

Egy erdő szélén állt egy fa, amelyik nem volt különösebben magas, nem volt különösebben széles, nem volt rajta különleges lomb sem.

De volt benne valami, amit a favágók mindig észrevettek:

egyenes volt.

Egy fiatal csemete egyszer megkérdezte tőle:

– Nem félsz attól, hogy egyszer kivágnak? Hiszen az egyenes fákat keresik.

Az öreg fa csendesen susogott.

– Nem azért vagyok egyenes, hogy kivágjanak.

És nem azért, hogy megmaradjak.

Hanem mert így nőttem.

A szél gyakran csapkodta.

A vihar hajlította.

A körülötte álló fák némelyike csavarodott, némelyik meghajolt a domb irányába.

– Miért nem hajolsz arra, amerre könnyebb? – kérdezte egyszer a csemete.

– Mert ha minden széllel elindulnék, elveszíteném a törzsemet – felelte az öreg.

Évek teltek el.

Jöttek viharok.

Dőlt ki fa, szakadt le ág.

Az öreg fa nem volt sértetlen.

Volt rajta repedés.

Volt rajta villámnyom.

De állt.

Nem azért, mert nem érte ütés.

Hanem mert a gyökere mélyebbre ment, mint a vihar ereje.

Egy napon egy vándor megállt alatta, és azt mondta:

– Ritka az ilyen fa.

A fa nem válaszolt.

Nem tudta, hogy ritka.

Csak nőtt, ahogy tudott.