Az édesebb győzelem.

II.

Van egy pillanat, amit nem harangszó jelez, nem taps, nem ünnep.

Csak egy csendes sóhaj, amikor az ember megáll az út végén, és rájön, hogy már nem is az számít, amit elért.

Hanem az, akivé közben lett.

Mert az igazi győzelem nem akkor születik, amikor kinyílik az ajtó, hanem amikor megtanulunk zárt ajtók előtt is egyenesen állni.

Nem akkor, amikor minden sikerül, hanem amikor a kudarc sem tud eltéríteni attól, akik valójában vagyunk.

És ezért lesz édesebb a győzelem.

Mert nem ajándék.

Hanem megértett út.

Nem a világnak szól.

Hanem a szívnek, amely végül halkan kimondja:

"Megérkeztem."

Megérkezés…

“Csendes szó ez, mégis benne van egy egész út súlya.”

Nem a kapu nyikordulása a fontos, nem az, hogy mennyi ideig tartott az út, hanem az a pillanat, amikor az ember érzi: már nem kell tovább mennie.

Van, hogy hosszú ideig keressük a helyet, ahol végre megpihenhetünk.

Falakba ütközünk, ajtók zárva maradnak, emberek jönnek-mennek, és közben azt hisszük, még messze vagyunk.

Pedig néha a megérkezés nem egy város, nem egy ház, nem egy siker.

Hanem egy csendes felismerés: itt már nem kell bizonyítanom.

Itt már letehetem, amit cipeltem.

Itt már lehetek az, aki vagyok.

És amikor ez megtörténik, az ember nem kiált örömében.

Csak leül.

És először nem siet tovább.

Mert megérkezett.