Az édesebb győzelem.

Aznap nem történt semmi különös.

Csak egy újabb ajtó maradt zárva.

Papírok vándoroltak egyik asztaltól a másikig, szavak csúsztak le a válláról, és a "majd holnap" megint nehezebb lett egy kicsit.

Az ember ilyenkor megáll egy pillanatra.

Nem látványosan.

Csak belül.

Megkérdezi magától: érdemes-e még menni tovább?

A válasz nem hangos.

Nem jön taps, nem jön biztatás.

Csak egy csendes érzés:

"eddig is mentél."

És ez elég.

Mert az út nem attól lesz igaz, hogy könnyű, hanem attól, hogy végigjárják.

Este, amikor már minden elcsendesedik, az ember rájön valamire, amit napközben nem lehet észrevenni: A zárt ajtók nem megállítanak, csak megerősítik a lépést, amellyel a következő felé indul.

És amikor egyszer valóban kinyílik egy ajtó, nem lesz benne diadal.

Csak egy mély, nyugodt mosoly.

Mert aki idáig eljut, az már tudja: nem az számít, milyen gyorsan érkezünk meg, hanem hogy nem fordultunk vissza.

Csendben.