Az árnyék, amit hazavittek.

Volt egyszer egy idős festő, aki a város egyik eldugott kis utcájában élt.

Folyton nyitott ablakkal dolgozott, hogy hallja az utcáról felé szűrődő zajokat:

a gyerekek nevetését,

a biciklik csilingelését,

a kutyák ugatását,

a szomszéd néni csörömpölését.

Ő nem nagy művész volt.

Nem híres.

Nem kiállításokra festett, hanem szívekről szívekre.

Volt egy szokása:

minden reggel megfestett egy apró képet.

Nem nagy vászonra, csak egy tenyérnyi kartonra.

Valami egyszerűt:

• egy falevelet,
• egy baglyot,
• egy padot,
• egy ablakot,
• vagy csak egy kis fényt a sötétben.

Azt mondta:

"Aki reggel fényt fest, annak a napja már nem lehet sötét."

🌦 Egy délután azonban valaki bekopogott

Egy kamaszlány állt az ajtóban.

A szemét vörösre sírta, a kezében összegyűrt rajzfüzet volt.

– Maga… maga a festő bácsi? – kérdezte halkan.

– Attól függ – mosolygott. –

Ha szépet keresel, akkor igen.

Ha tökéletest, akkor nem.

A lány elnevette magát a könnyeken át.

Aztán kinyitotta a füzetet.

Tele volt gyönyörű rajzokkal.

De mindegyiknél ugyanaz a vastag, fekete csík húzódott át.

– Ezt… mit jelentenek? – kérdezte a festő.

A lány szipogva mondta:

– A tanárom szerint nincs bennem tehetség.

Hogy minek rajzolok…

Hogy felesleges próbálkozni.

És én… én elhittem.

Az öreg festő lassan becsukta a füzetet.

Nem dühvel.

Nem szomorúsággal.

Hanem azzal a csendes fájdalommal, amit csak azok éreznek, akiket már túl sokszor mondtak le mások.

– Gyere – mondta csak.

A lányt bevezette a műhelybe, az ecsetek, vásznak és fények közé.

Leültette egy székre, ő pedig elővett egy új papírlapot.

– Tudod, mi az árnyék? – kérdezte.

A lány vállat vont.

– Sötét folt.

– Nem – mondta a festő. –

Az árnyék csak azt jelenti, hogy valahol… van fény.

Csak épp valaki közé állt.

A lány felnézett.

Talán először értette meg másnak a szavát.

A mester egy ecsetet vett a kezébe.

De nem festett.

A papírt a lány elé tette.

– Rajzolj egy vonalat – mondta.

– De… én…

– Egyetlen vonal – mosolygott. –

Ha egy vonalat meg tudsz húzni, akkor már építhetsz világot is.

A lány remegő kézzel odanyúlt a ceruzáért.

És húzott egy vékony, bizonytalan, de élő vonalat.

A mesteri elvette.

– Látod?

Ez egy út.

És minden útnak az első vonala a legnehezebb.

A többi már csak lépés.

A lány megborzongott.

Valami feléledt benne.

Valami, amit már majdnem eltemetett.

Amikor hazament

A lány tétován megállt az ajtóban.

– Bácsi…

Magának tényleg tetszik, amit rajzolok?

A festő csak ennyit mondott:

"Kislány, az árnyék nem azt jelenti, hogy nincs tehetséged.

Azt jelenti, hogy valaki elállta előled a fényt."

A lány könnyein át mosolygott.

– Én… megpróbálok újra rajzolni.

– Ne próbálj – mondta a mester. –

Csak rajzolj.

A próbálásban mindig ott a félelem.

A rajzolásban mindig ott a szív.

A lány megfordult, elindult,

és a távolodó lépéseiben már nem volt annyi súly.

Tanulság

Vannak emberek, akikben ott a fény, de valaki valamikor elállta előlük.

És vannak mások, akik csak annyit tesznek: odébb teszik az árnyékot.

És megmutatják, hogy a fény attól még ott van.

Mert a tehetséget nem lehet elvenni.

Csak elfelejteni.

És újra előhívni.

Néha egyetlen mondattal.

Néha egy papírlappal.

Néha egy idegen ember kezével, aki azt mondja:

"Nem engedlek el."