Az aluljáró, csendes titka.
Az aluljáró, csendes titka.
"Néha nem az számít, mit adunk, hanem hogy megállunk-e egy pillanatra egymás mellett."
Egy aluljáróban történt, ahol mindig huzat van, és a hangok is felerősödnek. Léptek visszhangja, egy távoli vonat dübörgése, a város zaja, ami sosem hallgat el teljesen.
Egy asszony ült a fal mellett egy pokrócon. Nem volt táblája, nem kért hangosan. Csak egy termoszt szorongatott, üreset. Néha belenézett, mintha remélné, hogy még maradt az alján egy korty.
Egy férfi ment el mellette. Megállt, nem szólt rögtön. Elővette a saját termoszát, lecsavarta a kupakot, és a gőz azonnal felszállt.
– Még meleg – mondta, inkább magának, mint az asszonynak.
Töltött egy pohárba, és odanyújtotta. Az asszony két kézzel vette át, mintha törékeny volna.
– Köszönöm – suttogta. Nem nézett fel, csak a gőzt figyelte.
A férfi nem kérdezte, honnan jött, miért van itt, hova megy majd. Tudta, hogy ezek a kérdések most nem melegítenek.
Amikor elindult, az asszony utána szólt:
– Nem csak a tea… az is jó volt, hogy megállt.
A férfi bólintott, és ment tovább.
A város maradt ugyanaz. A huzat nem csillapodott.
De egy termosz kiürült, és két ember egy pillanatra nem volt láthatatlan egymás számára.
A megállás.