Az ajtó, amely nem ott nyílt ki.

“Nem az számít, melyik ajtó zárul be, hanem hogy melyik felé indulunk tovább csendben.“

Reggel még úgy tűnt, minden egyszerű lesz.

Egy út, egy bank, egy aláírás – és a dolgok a helyükre kerülnek.

Az ember ilyenkor nem kér sokat az élettől.

Csak annyit, hogy amit tisztán, becsülettel kezd el, annak legyen egy csendes, nyugodt folytatása.

A hó azonban már Komáromnál esni kezdett.

Nem viharosan.

Csak lassan, kitartóan – mintha emlékeztetni akarna valamire.

A bankban sokáig váratták.

Aztán nem a papírokat nézték, nem az elmúlt évek rendjét, nem azt, hogy ki ül velük szemben.

Csak egy szót mondtak: kockázat.

És abban a pillanatban nem egy számla nem nyílt meg, hanem egy illúzió zárult be csendben.

Az, hogy a tiszta út mindig egyenes.

Hogy a jó szándék gyorsan célba ér.

Hogy a világ látja azt, amit mi belül hordozunk.

Kifelé menet a hó még mindig esett.

Ugyanolyan nyugodtan, mint reggel.

Mintha semmi sem történt volna.

És talán valóban nem történt semmi különös.

Csak egy ajtó nem nyílt ki.

És ezzel együtt észrevétlenül megjelent egy másik út.

Az ilyen napok nem hangosak.

Nincs bennük győzelem.

De vereség sincs.

Csak egy halk felismerés: Nem minden ajtó azért zárva, mert nem mehetünk tovább.

Van, amelyik csak azért nem nyílik, mert nem ott van a helyünk.

Az autó csendesen indult.

Az út Komárnó felé vezetett tovább.

Nem gyorsabban.

Nem könnyebben.

Csak igazabban.

És néha ennyi elég.

Mert az ember nem attól jut előre, hogy minden elsőre sikerül.

Hanem attól, hogy amikor egy ajtó bezárul, ő még mindig úton marad.

És egyszer – egészen váratlanul – egy másik ajtó kinyílik.

Csendben.

Pont ott, ahol valóban várják.

A Csend.