Az ablak a lépcsőházban

"A fény nem ritka — csak a figyelem.

Egy régi bérház lépcsőházában volt egy kis ablak.

Nem nagy.

Nem díszes.

Nem is volt különösebben tiszta.

Csak egy egyszerű üveg, amin reggelente bejött a fény.

Az ott lakók közül sokan észre sem vették.

Siettek munkába, vitték a gyereket, telefonáltak, panaszkodtak.

A lépcsőház nekik csak átjáró volt.

Egy idős lakó viszont minden reggel megállt ott egy pillanatra.

Nem sokáig.

Csak addig, amíg a nap fénye végigcsúszott a korláton,

és megvilágította a kopott falat.

Egyszer megkérdezte tőle egy fiatal szomszéd:

– Mit néz mindig? Hiszen itt nincs semmi.

Az öreg elmosolyodott.

– Dehogynem. Itt jön be a nap.

A fiú vállat vont.

– Az mindenhol jön.

– Nem – mondta az öreg halkan. – Itt én veszem észre.

Csend lett.

A fiú másnap kicsit lassabban ment le a lépcsőn.

És valóban: a fény rajzolt valamit a falra.

Egy aranyló csíkot.

Egy mozdulatlan pillanatot.

Egy bizonyítékot arra, hogy a nap ma is felkelt.

Attól a naptól kezdve néha ő is megállt.

Nem változott meg az élete.

Nem lett gazdagabb.

Nem lett kevesebb gondja.

De lett egy hely, ahol minden reggel emlékeztette magát: nem csak rohanásból áll a nap.

Évek múlva az idős ember már nem lakott ott.

De az ablak maradt.

És a fény minden reggel ugyanúgy bejött.

Csak már ketten álltak meg alatta."

Nem az teszi széppé a napot, hogy különleges történik.

Hanem az, hogy észreveszed, ami mindig ott volt.