Az asztalnál maradt hely.

Volt egy család, ahol mindig telt volt az asztal.

Vasárnaponként a terítő alá szalvéta került,

a gőzölgő leves fölött pedig történetek lebegtek, amiket már senki sem mesélt, mégis mindenki ismert.

Egy napon valaki hiányzott az asztaltól.

A székét nem húzta ki senki, a kanala is érintetlen maradt.

De amikor a leves megfőtt, a házban újra ugyanaz az illat terjengett, és valahogy mindenki tudta: ő is itt van.

Nem testben, hanem abban a mozdulatban, ahogy a nagylány megkóstolta a levest, ahogy az apa megigazította a terítőt,és abban a csendben, amit senki nem akart megtörni.

Mert az emlék nem a múltban él.

Ott van a mindennapok apró pillanataiban.

Amikor ugyanúgy nevetünk valamin, amikor egy ismerős dallam megszólal, vagy amikor a fény pont úgy esik a falra,ahogy régen is szokott.

A család megtanulta, hogy senki sem "megy el" igazán.

Aki szeretett, annak a hangja ott marad a levegőben,

a mosolya a fényben, és a lelke az emberekben, akiket megérintett.

Amikor leültek az asztalhoz, már nem volt üres az a szék.

Mert az emlék nem hiány, hanem jelenlét — csak csendesebb, mint a többieké.

És egy idő után, amikor valaki újra azt mondta: "jó étvágyat",

mindannyian tudták, hogy ő is koccintott velük.