A felhő szélén.

Ha szép idő van, tudom, hol van.

Nem fent, nem lent – valahol a felhő szélén ül, onnan nézelődik.

Nem szól.

Nem int.

Csak ott van.

És amikor esténként hirtelen hűvösebb lesz, amikor a bőrömön végigfut valami ismerős borzongás, nem ijedek meg.

Akkor tudom, hogy közel van.

Nem azért, hogy mondjon valamit.

Hanem hogy jelen legyen.

Vannak kapcsolatok, amelyek nem szavakkal élnek tovább, hanem érzésekkel.

Egy hideg leheletben.

Egy csendes pillanatban.

Egy megmagyarázhatatlan nyugalomban.

És ilyenkor nem kérdezem, igaz-e.

Nem keresek bizonyítékot.

Elég, hogy érzem.