Apukámról.

**Volt egyszer egy mosoly, amely nem múlt el, csak átköltözött a szívembe.

Volt egyszer két kéz, amely megtartotta a világot,

és most már bennem tartja tovább.

Aki szeret, az nem megy el — csak csenddé válik,

amelyből megérkezik minden gondolat.

Ha becsukom a szemem, látom, ahogy ül,

ahogy figyel, ahogy a gyertya lángja megcsillan a szemüvegén.

Nem az idő vitte el, hanem a fény hívta vissza.

S én azóta minden hajnalban tudom:

ahol a szeretet volt, ott ő még mindig itt van.**

Emlékező szöveg – a LeCsó gondolatfüzetbe

**"Vannak arcok, amelyek nem az emlékezetben élnek, hanem a lelkünkben.

Apu ilyen arc volt.

Minden ránca egy történet, minden mosolya egy megbocsátás,

minden szava egy apró iránytű az élethez.

Nem tett nagy dolgokat — csak jót.

És néha a jó csendesebb, mint a világ zajai, de sokkal tovább tart.

A hiány nem a múltról szól, hanem arról, hogy milyen mélyen tudtunk szeretni.

Aki így tud szeretni, annak az elvesztése is szeretetből van.

Ma is, amikor ránézek a fényképére, nem azt látom, ami már nincs, hanem azt, ami örökre megmaradt:

a nyugalmat a szemében, a melegséget a hangjában,

és azt a halk bizonyosságot, hogy a szeretet átvisz mindenen, még a távozáson is."