Apu.

"Nem tanítottál sok szót, de a csend, amit hagytál, egész életemen át beszél."

Nem írtam neked leveleket.

Nem volt szokásunk.

Ahogy beszélgetni sem sokat beszélgettünk.

Mégis, most, hogy már nem vagy itt, rájövök:

minden fontosat elmondtál anélkül, hogy kimondtad volna.

Emlékszem arra a pillanatra.

Megsimogattam a fejed.

Odahajoltam, és azt súgtam:

"Most nyisd ki a szemed."

Nem nyitottad ki.

És én azóta is hordozom ezt a mondatot magamban.

Nem bűntudattal.

Nem kérdéssel.

Hanem valami furcsa, csendes szeretettel.

Hiányzol.

Pedig nem voltál hangos az életemben.

Nem tanácsokkal voltál jelen.

Hanem azzal, hogy ott voltál.

A csend körülötted biztonságos volt.

Nem feszített.

Nem követelt.

Csak teret adott.

És ez a csend lett az enyém.

Amikor ma hallgatok, amikor nem szólok vissza, amikor megállok egy pillanatra a világ zajában, akkor nem üres vagyok.

Akkor te vagy velem.

Nem kellett elküldenem ezt a levelet.

Mert ami fontos volt, már rég megkaptad.

És amit tőled kaptam, az nem múlt el veled.

Szeretettel, a fiad.

“Ez a levél nem búcsú. Hanem emlékeztető arra, hogy a csend is örökség”.