Béla emlékére.

Vannak emberek, akik nem a hangjukkal, hanem a tartásukkal maradnak meg bennünk.

Béla ilyen ember volt.

Csendes, rendes, egyenes ember. Nem a nagy szavak embere, hanem a tiszta szívé. Olyan ember, aki abból adott, amije volt, és ha kevés jutott is neki, azt is beosztotta, hogy másnak jusson belőle. Nem könnyű élet jutott neki, de nem a nehézségek tették naggyá, hanem az, ahogyan hordozta őket.

Felesége elvesztése után is helytállt. A gyermekeit egyedül nevelte, szűkös körülmények között is emberhez méltón, becsülettel. Nem panaszból élt, hanem felelősségből. Nem mutatni akart, hanem megtartani azt, ami rábízatott.

Volt benne valami ritka csendesség. Az a fajta nyugalom és tisztaság, ami mögött valódi erő van. Nem kellett hangosnak lennie ahhoz, hogy lehessen rá számítani. Nem kellett magát dicsérnie ahhoz, hogy tudjuk: jó ember.

Most egy ilyen ember távozott el közülünk.

Hiánya nemcsak a családjának fáj, hanem mindazoknak, akik ismerték benne a becsületet, az egyenességet és az emberi jóságot. Mert vannak emberek, akik után nemcsak könny marad, hanem csend is. Nehéz, mély csend.

Béla emléke azonban velünk marad.
A gyermekeiben.
Azokban a mozdulatokban, ahogyan élt.
Abban a példában, amit maga után hagyott.
És abban a tudásban, hogy lehet szerényen is nagy életet élni.

Nyugodjon békében.