Amikor megérkezik a hó.

"A hideg nem válogat – az emberség igen."

A hó nem kér engedélyt.

Egyszer csak ott van.

Elcsendesít utcát, gondolatot, vitát.

A zajt betakarja, mint egy túl hangos emléket.

Reggelre –16 fok lesz.

Ez már nem az a hideg, amit legyintéssel el lehet intézni.

Ez az a hideg, amelyik megválogatja, mi marad életben, és mi fárad el.

A város ilyenkor más arcot mutat.

Az ablakok melegebbnek tűnnek.

A fények értékesebbek.

Egy csésze tea nem ital, hanem menedék.

Egy kabát nem ruha, hanem fal.

És vannak, akiknek nincs faluk.

Csak az ég.

Csak a hó.

Csak a szél.

De ilyenkor történnek a legcsendesebb csodák is.

Egy kapu, amely nem csukódik be teljesen.

Egy lépcsőház, ahol ma nem kérdeznek.

Egy ember, aki nem fordítja el a fejét.

A hó betakar mindent.

A rosszat is.

A jót is.

De a jó alatta tovább él, melegen, makacsul.

Mert a hideg csak a testet próbálja.

Az emberséget nem.

És amikor reggelre –16 lesz, nem az számít, mennyi a hőmérőn, hanem az, hogy hol marad égve egyetlen lámpa is az éjszakában.

Legyen ma éjjel legalább egy ajtó, egy fény, egy kéz, amely emlékezteti a világot: még nem felejtettünk el vigyázni egymásra.