Ami megmarad, amikor minden elcsendesedik.

“A csend nem elvesz az életből, hanem visszaadja azt, ami valóban a miénk.“

Volt egy kis ház a hegyek között.

Nem volt benne semmi különös.

Egy asztal, két szék, egy ablak, amelyen reggelente lassan csúszott végig a fény.

Sokáig lakott ott egy ember, aki mindig sietett.

Gondolatok után futott, tervek után, emberek után, és néha még önmaga után is.

Azt hitte, hogy az élet a zajban történik.

A beszédben.

A bizonyításban.

Abban, hogy mindig történjen valami.

Egy napon azonban elfáradt.

Nem látványosan.

Csak csendesen, ahogy a hó esik éjjel.

Leült az ablak mellé, és először nem akart semmit megoldani.

Nem akart megérteni.

Nem akart előre jutni.

Csak ült.

És figyelt.

Hallotta a szél halk mozdulását a fák között.

A régi padló finom reccsenését.

A saját lélegzetét, amely addig mindig túl gyors volt.

És ahogy telt az idő, észrevett valamit, amit korábban soha.

Amikor minden elcsendesedik, nem az üresség marad.

Hanem az, ami igaz.

Nem a kimondott szavak.

Hanem a megélt pillanatok.

Nem az, amit megszereztünk.

Hanem az, amit megőriztünk magunkban.

Ott, abban a csendben értette meg: Nem kell mindig keresni az utat.

Néha elég megállni, és az út talál meg minket.

Este lett.

A fény lassan eltűnt az ablakból, de a szobában mégis világos maradt valami.

Nem látszott.

Nem lehetett megfogni.

Mégis ott volt.

Az ember ekkor elmosolyodott.

Nem azért, mert minden rendben lett.

Hanem mert végre nem kellett, hogy rendben legyen.

És ebben a halk megértésben megszületett az, ami mindig is ott volt — csak a zajban nem hallatszott.

A béke.