Aki nem emelte fel a hangját.

"A hangerő nem teszi igazzá a szót."

Egy faluban élt egy férfi, akit nem a szavai miatt ismertek, hanem a csendje miatt.

A piactéren gyakran gyűltek össze az emberek.

Vitatkoztak politikáról, pénzről, igazságról, ki mit tett és ki mit nem.

Aki hangosabb volt, annak többen adtak igazat.

Aki gyorsabban vágott vissza, azt erősebbnek tartották.

Egy nap egy idegen érkezett a faluba.

Magas volt, magabiztos, és erős hangja volt.

Beszélt rendről, tisztességről, arról, hogy ő tudja, mi a helyes.

A hangja betöltötte a teret.

Az emberek bólogattak.

A hangerő meggyőzőnek tűnt.

A férfi, akit a csendjéről ismertek, ott állt a tömeg szélén.

Nem szólt.

Az idegen észrevette.

– Te miért nem mondasz semmit? – kérdezte fennhangon.

– Talán nincs véleményed?

A tömeg felé fordult, mintha győzni készült volna.

A férfi csak ennyit mondott halkan:

– A vélemény nem attól erős, hogy kiabál.

Nevetés hallatszott.

Az idegen közelebb lépett.

– Akkor szerinted nekem nincs igazam?

A férfi a szemébe nézett.

– Lehet, hogy igazad van.

De a hangerő nem teszi igazabbá.

A piactér elcsendesedett.

Az idegen még mondott néhány mondatot, de már nem volt ugyanaz az ereje.

Mert a hangja ugyan erős volt, de a csend, ami körülötte megszületett, erősebb.

Az emberek akkor értették meg: nem az számít, ki beszél hangosabban, hanem ki marad egyenes, amikor mások emelik a hangjukat.

Aznap nem volt győztes.

Csak tisztább lett a levegő.

És a férfi hazament.

Nem diadallal.

Nem elégtétellel.

Csak azzal a tudattal, hogy nem kellett hangosnak lennie ahhoz, hogy egyenes maradjon.

Az igazság nem kiabál.

Csak megmarad.