Az ajtó a Lőverek felé.

"Nem mindenki szorul segítségre, aki az utcán él – de aki emberként segít, az mindig jó helyen kopogtat."

Sopronban más a hideg.

Nem hangos.

Nem városi.

A hegyek felől jön, és maradni szokott.

Andrea már ismerte ezt a hideget.

Nem a hőmérőt nézte, hanem azt az üres helyet maga mellett, ahol más ült régen.

A lakás nem lett kisebb, csak csendesebb.

Nyáron találkozott a férfival.

Nem "hajléktalanként".

Hanem földrajztanárként.

Olyan emberként, aki tudta, hogyan mozog a víz a lejtőkön, hogyan tartja meg a föld a gyökeret, és hogyan lehet mindent elveszíteni úgy, hogy közben az ember mégis megmarad.

A Löverekben volt egy telek.

Gaz.

Elhagyott ösvények.

És egy munka, amit nem lehetett siettetni.

Megállapodtak.

Nem szerződéssel.

Szóval.

Minimális pénz.

Egy hely, ahol aludni lehet.

És munka, ami értelmet ad.

Aztán jött a tél híre.

–16.

–19.

És Andrea nem azt kérdezte: "mit szólnak majd hozzá?"

Hanem azt: "Hol alszik most?"

A lakás, ahol most BOWEN kezelések vannak, nem palota.

De van fala.

Van melege.

És van benne egy ajtó, amit belülről is lehet zárni.

Nem mentőakció volt.

Nem megváltás.

Csak egy mondat:

"Gyere ide a hidegek alatt."

Tiszta ruha.

Egy mosás.

Egy kevés pénz.

És egy megállapodás: tavasszal majd ledolgozza.

Mert az ember nem teher, csak néha idő kell, hogy újra talpra álljon.

Ez nem hír.

Nem projekt.

Nem pályázat.

Ez emberi rend.

Ott, ahol mások papírt kérnek,

Andrea nevet kérdezett.

Ott, ahol sokan elzavarnak, ő megnyitott.

És lehet, hogy ez nem változtatja meg a világot.

De annak az egy embernek most nem a hideg a legerősebb tapasztalata, hanem az, hogy valaki emlékezett rá.