A mécses fénye.  

(Ahol a lélek hazatalál)

Vannak esték, amikor a csend nem üresség, hanem hívás.

Az ember kilép az éjszakába, kezében apró lánggal, és érzi, hogy ez a fény nem a viaszban, hanem benne ég.

A mécses nemcsak emlékezés — hanem kapu is.

Amikor fellobban, két világ pillanatra összeér: az élők lehelete és a távozottak sóhaja ugyanabban a fényben rezdül.

Az ősi népek tudták ezt. Az aztékok, a maják, a kelták mind ünnepként várták a halottakat.

Nem féltek tőlük, mert tudták, hogy a lélek nem vész el — csak hazatér.

A gyertya fénye nem sirat, hanem útba igazít: mutatja az irányt annak, aki jön, és annak is, aki marad.

Az ember ilyenkor nem a temetőt látja, hanem a fények tengerét.

És valahol abban a rezgésben, a lángok közötti csendben, ott van minden, amit valaha szerettünk.

Nem távol, hanem bennünk — mert a szeretet nem ismer időt.

Amikor elalszik a mécses, a láng nem tűnik el — csak visszatér a Forráshoz.

Mint minden lélek, amely egyszer már világított.

A kezünkön marad a meleg, a szívünkben a fény.

És ez elég ahhoz, hogy tudjuk: nem kell hangosan szólni ahhoz, hogy meghalljanak.

Nem kell látni ahhoz, hogy jelen legyenek.

Mert minden fény, amit valaha meggyújtottunk, valahol, valakiben tovább ég.