A vonal.

"Ahol a szó nem számít, ott nem haragszom – csak nem lépek tovább."

Nem volt benne vita.

Nem volt benne ajtócsapódás, emelt hang vagy hosszú magyarázat.

Csak egy pillanat volt, amikor az ember megállt, és észrevette:

eddig jött.

Nem haragudott.

A harag már elfáradt benne korábban, túl sok ígéret alatt.

Most csak tisztán látott.

Emlékezett minden kimondott szóra, minden "majd intézem"-re,

minden "számíthatsz rám"-ra,

amelyek végül mindig máshol kötöttek ki.

És akkor nem vitatkozott tovább a valósággal.

Nem akarta megmagyarázni, miért fáj.

Nem akarta bebizonyítani, hogy igaza van.

Csak meghúzta a vonalat.

Nem falat emelt.

Nem zárt ki senkit.

Csak nem lépett tovább oda, ahol a szó már nem jelentett fedezetet.

Megértette, hogy vannak emberek, akiknek az ígéret mozdulat, nem kötelezettség.

És vannak, akiknek a szó súly, amit cipelni kell.

Ő az utóbbi volt.

Ez a határ nem bosszú volt, hanem önvédelem.

Nem eltávolodás másoktól, hanem közeledés önmagához.

Attól a naptól nem kérte számon a kimondatlant.

Nem várta el, hogy mások úgy tartsák a szót, ahogy ő.

Csak egy dolgot tett:

nem tette le a sajátját olyan helyre, ahol nem vigyáztak rá.

És ettől lett csendesebb a világ körülötte.

Kevesebb kéz nyúlt felé, de az, amelyik igen, meg is tartotta.

A határhúzás napja nem veszteség volt.

Hanem az első reggel,

amikor az ember nem csalódással ébredt, hanem nyugalommal.

Mert rájött:

nem az a magány, ha kevesebben vannak körülötted, hanem az, ha ott maradsz, ahol a szó már nem számít.

És ő onnan továbbment.

Csendben.

Egyenes háttal.