A villamos peronon.

"Egy korty meleg néha nem a testet, hanem a reményt tartja életben."

Egy villamos megállóban történt, valamikor hajnal előtt.

Az az idő, amikor már nem éjszaka van, de még nem reggel. Amikor a város lélegzetet vesz, és egy pillanatra csendes.

Egy férfi állt a peron szélén. Kabátja túl vékony volt az időhöz, cipője elázott. Nem kéregetett. Nem szólt senkihez. Csak állt, és nézte a síneket, mintha számolná a talpfákat, vagy valami régi emléket próbálna összerakni belőlük.

Egy asszony érkezett. Kávé volt a kezében, termoszból. Nem sietett. Megállt mellette, és nem kérdezte, hogy miért van itt, nem kérdezte, honnan jött, nem kérdezte, hova megy.

Csak ennyit mondott:

– Hideg van.

A férfi bólintott.

– Az.

Az asszony levette a termosz kupakját, töltött egy pohárba, és odanyújtotta.

– Forró.

A férfi nem kapta el azonnal. Előbb ránézett az asszony kezére, mintha ellenőrizné, valódi-e. Aztán lassan átvette.

Nem mondott köszönetet. Nem kellett.

Ivott. A gőz megcsapta az arcát. A szeme egy pillanatra becsukódott.

A következő villamos elvitte az asszonyt.

A férfi ott maradt a pohárral, és a kezében a meleggel.

Talán soha többé nem találkoztak.

De abban a pár percben a világ nem volt ellenséges.

Csak egy hely, ahol valaki észrevette a másikat.

És néha ennyi elég ahhoz, hogy az ember ne fagyjon meg belül.

Várakozásban.