A vályog és a beton.

Volt egyszer két ember, akik régóta együtt jártak az úton. Az egyik mindig hangosan beszélt, ígért és osztotta a feladatokat, a másik pedig csendben tette a dolgát. Az emberek többsége csak a hangosat látta, mert ő állt elöl, és úgy tűnt, hogy minden rajta múlik.
Amikor építkezni kellett, a hangos ember vályogot adott. A csendes ember abból próbált falat rakni. Meg is állt egy darabig a ház, mert a keze munkája tartotta. A hangos ember pedig közben mindenhol hirdette, hogy palotát épít.
Évek múltán azonban a fal repedezni kezdett, mert vályogból nem lehetett betont varázsolni. A hangos ember ekkor visszament a társához, és azt mondta:
– Javítsd ki! Te értesz hozzá, te mindig megoldottad.
A csendes ember így felelt:
– Én abból raktam, amit adtál. Ha vályogot hoztál, abból lett vályogfal. Ha betont adtál volna, abból lett volna erős vár. Szarból várat még én sem tudok építeni.
A hangos ember még próbált érvelni:
– De te is ettél a gyümölcsből, amit a fal árnyékában termett.
A csendes ember elmosolyodott:
– Nem a gyümölcs tartott életben, hanem az, hogy mindig volt erőm dolgozni. Te az almát szedted a fáról, mert én tartottam a létrát. Nélkülem nem érted volna el, nélküled viszont én akkor is dolgoztam volna.
És a falu emberei végül megértették: nem az számít, ki beszél hangosabban, hanem hogy ki tartja a súlyt csendben.