A tó türelme.

Van egy tó, amelyet soha senki sem lát igazán.

Nem azért, mert rejtve lenne az erdő mélyén, hanem mert a legtöbben csak áthaladnak mellette. Megcsodálják a felszínét, a tükröződést, a fodrozódó fényt — de sosem maradnak elég ideig ahhoz, hogy megértsék, mit mesél.

A tó nem beszél hangosan.

Nem versenyez a folyóval, amely zúgva szalad a kövek között. Nem akar látványos lenni, sem gyors. Egyszerűen csak van — mozdulatlanul, mégis élve. A nádasban a szél mesél, a vízben a halak rajzolják a láthatatlan köröket, és minden apró rezdülésnek értelme van.

A tó tudja, hogy a türelem nem tétlenség.

A várakozás nem üresség, hanem a mélység ideje.

Amíg a felszínen csend van, odalent az élet lassan szövi újra magát. A lehullott levelek lebomlanak, a fény visszatükröződik, és a víz új arcot ölt minden hajnalban.

Sokan félnek ettől a fajta csendtől.

Amikor nincs mit tenni, csak lenni.

Pedig éppen ekkor történik a legtöbb: a gondolatok ülepednek, a lélek megtisztul, és a világ újra rendeződik.

Az ember is ilyen tó lehet, ha meg meri engedni magának.

Ha nem fut a válaszok után, hanem hagyja, hogy azok lassan, maguktól felbukkanjanak, mint a víz alól felúszó buborékok.

A bölcsesség nem gyors felismerés — inkább lassú megértés.

Nem a hangos pillanatban születik, hanem a csend után.

És amikor végül a tó újra megmozdul — mikor egyetlen hullám elindul rajta, s eléri a partot —, akkor a figyelmes ember észreveszi:

nem a szél fújta fel a vizet, hanem ő maga dobott bele egy követ.

A mozdulat, amit észre sem vett, visszhangot keltett.

Mert a világ mindig válaszol, csak előbb hallgat.

Tanulság:

Nem a csend üres — mi vagyunk túl zajosak.

A bölcsesség ott kezdődik, ahol végre el merünk hallgatni.