A tízmilliószoros csend.

Vannak napok, amikor a világ másképp lélegzik.

Nem hangosabban, nem gyorsabban — csak valahogy mélyebben.

Mintha minden szív egyetlen pillanatra ugyanarra a ritmusra dobban, és az Univerzum figyelni kezdene.

Ezek a napok ritkák, mint az áttetsző hajnalok, amikor a csend még megelőzi a zajt, és a fény még nem árnyék, hanem ígéret.

A tízmilliószoros nap nem varázslat, hanem emlékeztető: hogy minden gondolat számít.

Minden kimondott szó, minden apró jóság, minden szívből jövő figyelem egy hullám, ami elindul, és soha nem áll meg.

A világ ilyenkor nyitottabb — nem a fülével hall, hanem a szívével.

És amit ilyenkor kimondunk, az nemcsak másokhoz jut el, hanem visszhangzik bennünk, mint amikor a fény megtörik a vízen, és minden irányba tovább szórja a ragyogást.

A tízmilliószoros csend nem azt jelenti, hogy mindennek súlya van, hanem azt, hogy mindennek értelme van.

Hogy a mosoly is ima, a hallgatás is tanítás, és a legapróbb jóság is képes megváltoztatni a világot — nem tízmilliószor, hanem örökre.

Mert a csendben ilyenkor a világ hallani kezd.

És ha egyetlen szívben megszületik a szeretet, az már elég ahhoz, hogy a mindenség rezgése kicsit fényesebbre hangolódjon.