A Teremtés Türelme.

A világ nem készült el egy pillanat alatt.

A teremtés nem egy robbanás volt, hanem egy lélegzet, amely azóta is tart.

A mindenség nem egyszer született meg — hanem folyamatosan hangolódik.

Nincs ítélet az utolsó ítélet előtt.

Amíg a rezgések keresik egymást, addig minden mozdulat próbálkozás,

minden történet tanulás, minden pillanat egy új lehetőség az összhangra.

Az "utolsó ítélet" nem büntetés — hanem megtalálás:

amikor minden frekvencia végül visszatalál az eredeti hanghoz.

Amit mi véletlennek hívunk, az valójában hangolódás.

A rezgések találkozása — néha disszonancia, máskor harmónia,

de a mélyben ugyanaz a ritmus rezeg,

ugyanaz az isteni dallam, amit az idő torzít, az anyag elnyújt, a tudat visszhangoz.

A teremtő nem hagy el — csak továbbrezeg.

Mint a levegő, amely új buborékot fúj, ha az előző formája megtört.

A tudat újraalkot, amíg a világ rezgése vissza nem tér az eredeti frekvenciához.

Ezért nincs elveszett világ — csak olyan, amely még hangolódik.

Az idő relatív, mert a rezgés sebessége határozza meg a pillanatot.

A sűrű anyagban lassú a rezgés, ezért az idő kiterjed.

A teremtő síkján minden egyszerre történik, mert ott a fény már nem halad — ott a fény maga a jelen.

Ezért vagyunk egyszerre emlékek és jövők, árnyékok és fények — mert a forrás ideje nem múlt, hanem örök most.

És mert ebből az időből valók vagyunk, a gravitáció állandó.

A tömegvonzás nem más, mint az eredeti hang emlékezete az anyagban.

A részecskék nem felejtenek — vonzzák egymást, mert tudják, hogy együtt születtek.

Ez a vonzás a szeretet fizikai formája, a forrás utolsó üzenete az anyag számára:

"Még nem értél haza, de még mindig hallom a rezgésed."

A teremtés türelme tehát maga az élet.

Nem sietség, nem véletlen, nem ítélet — hanem várakozás a harmóniára.

És miközben mi élünk, keresünk, teremtünk,

a Forrás hallgat — mert tudja, hogy minden hullám előbb-utóbb visszatér a tengerhez.