A tál, ami nem tört el.

“Ami eltörik bennünk, nem a vég kezdete – hanem a megértés első csendje.”

Egy hegyi kolostorban élt egy öreg mester.

Nem tanított sokat szavakkal.

A tanítványai mégis azt mondták: tőle tanulják a legtöbbet.

Egy napon az egyik fiatal szerzetes feldühödött.

Hónapok óta gyakorolt, mégsem érezte, hogy közelebb kerülne a megértéshez.

Mérgében a földhöz vágta az étkezőtálját.

A csend megtört a csarnokban.

A többiek megdermedtek.

Várták, hogy a mester megszidja.

Az öreg csak odalépett, felvette a két darabra tört tálat, és sokáig nézte.

– Mester… – suttogta a fiú. –

Haragszol rám?

Az öreg megrázta a fejét.

– Nem a tál tört el – mondta halkan. –

Csak a türelmed.

A fiú szeme megtelt könnyel.

– Akkor mindent elrontottam?

A mester letette a darabokat az asztalra.

– Ami eltörik, azt nem mindig kell megjavítani.

Néha csak meg kell érteni, miért tört el.

És akkor a következő már nem fog.

A csarnok újra csendes lett.

A fiú pedig először nem akart gyorsan jobb lenni.

Csak leült… és figyelt a saját lélegzetére.

Évek múlva ő lett a kolostor új mestere.

És amikor egy tanítványa egyszer eltört egy tálat, ő nem a törést nézte.

Hanem azt, ami végre megszületett a csendben.

A türelem.