
A szökőkút csendje.
A szökőkút csendje
Béla emlékére - Jánosnak.
"A szeretet nem a temetésen bizonyít, hanem akkor, amikor az élő ember még meghallhatja: itt vagyok."
Volt egyszer egy ember, akinek a nevét sokan ismerték, de kevesen tudták igazán, mi lakott benne.
Élt, beszélt, nevetett, hallgatott, néha panaszkodott, néha csak nézte maga előtt az utat, mint aki tudja, hogy egyszer mindenkinek el kell indulnia valamerre, ahová más már nem kísérheti tovább.
Amíg közöttük volt, sok minden ráért.
Ráért a látogatás.
Ráért a beszélgetés.
Ráért az orvos.
Ráért a bocsánatkérés.
Ráért az a mondat is, hogy: "Fontos vagy nekem."
Mert az ember furcsa teremtmény.
Azt hiszi, akit ma még elérhet, azt holnap is eléri.
Azt hiszi, aki ma még felveszi a telefont, az majd máskor is felveszi.
Azt hiszi, hogy az élők várnak.
Pedig az élők nem mindig várnak.
Csak csendben fogynak körülöttünk.
Aztán egy nap már nem szól a telefon.
Nem azért, mert haragszik.
Nem azért, mert elfoglalt.
Nem azért, mert majd később visszahív.
Hanem mert a földi beszélgetés véget ért.
És akkor hirtelen minden sürgős lesz.
A virág.
A gyertya.
A fekete ruha.
A temetés.
A részvét.
A nagy szavak.
Aki tegnap még ráért, ma már elérzékenyül.
Aki tegnap még halogatott, ma már bizonyítani akar.
Aki tegnap még nem vitte orvoshoz, ma már azt mondja: szerette.
Lehet, hogy szerette.
Csak későn.
És a késői szeretet olyan, mint a víz a szökőkútban: mozog, csillog, hangja is van, de már nem oltja annak a szomját, akiért folyik.
Mert a halottaknak már nem kell bizonyíték.
Nem kérnek magyarázatot.
Nem vitatkoznak.
Nem kérdezik meg, miért nem jöttél előbb.
Nem mondják: "Most már mindegy."
Csak csendben vannak.
És a csendjükben az ember végre meghallja azt, amit az élet zajában nem akart meghallani.
Hogy a szeretet nem ünnepi beszéd.
Nem utolsó pillanat.
Nem temetési jelenlét.
Nem látványos fájdalom.
A szeretet az, amikor még időben elindulunk.
Amikor még van kit meglátogatni.
Amikor még van kinek orvost keresni.
Amikor még van kinek azt mondani: "Ne félj, itt vagyok."
Béla emléke nem attól lesz méltó, hogy ki áll ott azon az egy napon.
Hanem attól, hogy valaki csendben megérti belőle:
az élő embert nem holtában kell fontosnak mutatni, hanem életében kell komolyan venni.
Aki majd egyszer odamegy ahhoz a szökőkúthoz, ne csak a vizet nézze.
Nézze meg benne a saját arcát is.
És kérdezze meg magától:
Kit kellene még ma felhívnom?
Ki vár még egy mondatra?
Kinek mondom azt, hogy ráér, pedig lehet, hogy már nem ér rá?
Mert a víz folyik tovább.
A világ megy tovább.
Az emberek hazamennek a temetésről, leveszik a fekete ruhát, másnap újra kávét főznek, telefonálnak, dolgoznak, bosszankodnak, magyarázkodnak.
De aki egyszer valóban megértette a halottak csendjét, az másképp néz az élőkre.
Nem tökéletesebben.
Csak éberebben.
És talán ez az egyetlen méltó emlékezés: nem az, hogy nagyot mondunk annak, aki már nem hallja,
hanem hogy végre emberségesebbek leszünk azokkal, akik még itt vannak.
