A szoba, ahol maradt idő.

"Nem minden búcsú ott történik, ahol szeretnénk.

De attól még búcsú marad."

Nem volt benne semmi különös.

Egy szoba volt.

Egy ágy.

Egy szék.

Egy ablak, amin reggelente bejött a fény, délután pedig megpihent az árnyék.

Az orvos már elmondta, amit ilyenkor el kell mondani.

Nem volt benne hazugság, de remény sem.

Csak szavak, amelyek lezártak egy fejezetet.

– Elfekvő.

– Ápolás.

– Idő kérdése.

Az ilyen mondatok után sokan elmennek.

Nem testben – lélekben.

Mert könnyebb azt mondani: nincs mit tenni, mint azt: itt maradok.

Ők azonban maradtak.

Nem azért, mert hittek a csodában.

Hanem mert hittek egymásban.

Tudták, mi lesz a vége.

De azt is tudták, hogy a végig vezető út nem mindegy.

Nem kórházi folyosókon akarták számolni a napokat.

Nem rideg órák ketyegésében.

Hanem beszélgetésekben.

Kézfogásokban.

Csendekben, amik nem voltak üresek.

Volt, hogy nevettek.

Volt, hogy hallgattak.

Volt, hogy csak ott ültek egymás mellett, és ez elég volt.

A szoba nem lett kisebb attól, hogy közeledett a búcsú.

Sőt.

Mintha egyre tágasabb lett volna.

Mert ahol szeretet van, ott mindig van hely.

Nem gyógyítottak meg senkit.

Nem fordították vissza az időt.

De adtak valamit, amit nem lehet felírni receptre:

Méltóságot.

Jelenlétet.

Emberséget.

És ez az idő – bármilyen kevésnek is tűnt kívülről – belül életté vált.

Mert aki időt nyer, nem napokat nyer.

Hanem pillanatokat.

És a pillanatokból áll össze az élet.

A vég eljött.

Ahogy mindig.

Csendesen.

De nem egy elfekvőben.

Nem idegenek között.

Hanem ott, ahol addig is volt:

szeretetben.

És akik maradtak, később már tudták:

Nem az volt a kérdés, hogy meg lehetett-e menteni az életet.

Hanem az, hogy emberi maradt-e az út.

És az volt.

"A vég nem mindig úgy jön el, ahogy szeretnénk.

De az út lehet emberi."