A szó ára.

"A barátság ott ér véget, ahol a haszon kezdődik."

Sokáig barátnak hívtam.

Ő mondta gyakrabban.
Én hittem el hamarabb.

Ha kellett valami, jött.
Pontosabban: keresett.
Mindig volt egy új terv, egy új ígéret, egy új magyarázat, hogy most miért kell még egy kis türelem, még egy kis pénz, még egy kis idő, még egy kis hit.

Én adtam.

Nem azért, mert ostoba voltam.
Hanem mert a barátság nyelvén beszélt hozzám, és az ember sokáig nem gyanakszik arra, aki közben a szemébe néz.

Aztán lassan feltűnt valami.

Ő mindig tudott kérni.
De ritkán tudott adni.
Mindig volt szava.
De egyre kevesebb súlya.
Mindig azt mondta, számíthatok rá.
De valahogy mégis mindig én voltam az, akire számítottak.

Egy napon megint ugyanazzal jött.
Baráti hang, régi mondatok, újabb ígéret.

Akkor már nem a szót hallottam.
Hanem az ürességet mögötte.

Ránéztem, és csak annyit mondtam:

– Én barátnak tartottalak. Te inkább lehetőségnek tartottál engem.

Először nevetett.
Aztán sértődött.
Aztán magyarázott.

De már késő volt.

Mert amikor egyszer lehull a szó a valóságról, utána már nem lehet visszatenni rá ugyanúgy.

Az fájt, hogy becsapott.
De még jobban fájt, hogy közben barátságnak nevezte.

Sokáig azt hittem, én veszítettem.

Aztán megértettem valamit.

Nem az veszít, akit becsapnak.
Hanem az, aki ezután is ugyanoda áll vissza.

Én nem álltam vissza.

És ettől nem lettem keményebb.
Csak tisztábban kezdtem látni.

Azóta tudom: üzletben lehet tisztesség.
Lehet korrektség.
Lehet egyenes szó.
De a barátságot nem a megszólítás adja, hanem az, hogy a másik akkor is ember marad, amikor érdeke lenne másnak lenni.

Egyszer majd jön valaki, aki nem esküdözik.
Nem mondja túl hamar, hogy testvér.
Nem kér többet, mint amennyit maga is odatesz.

És amikor megérkezik, onnan fogom felismerni, hogy nem kell elhinnem, amit mond.
Mert látszani fog rajta.

A hamis barátság előbb-utóbb mindig leleplezi magát.
De nem azért, hogy megkeményítsen bennünket, hanem hogy megtanítson különbséget tenni szó és ember között.