A szó, amely elindult.

Volt egyszer egy mondat, amely sokáig csak csendben élt valakinek a szívében.

Nem volt hangos.

Nem akart tanítani.

Csak ott pihent, mint egy meleg tenyér egy hideg napon.

Sokáig senki sem hallotta.

Még az sem, aki hordozta.

Mert vannak szavak, amelyeknek idő kell, hogy megszülessenek.

Egy este azonban kimondták.

Nem nagy pillanatban.

Nem taps közepette.

Csak úgy… egyszerűen.

Mintha mindig is a levegőben lett volna.

És amikor elhangzott, valami láthatatlan történt.

A szó már nem tartozott ahhoz, aki kimondta.

Átment egy másik ember szívébe, ahol új értelmet kapott.

Ott már nem emlék volt, hanem remény.

Nem múlt, hanem kezdet.

Így indulnak el a fontos dolgok a világban: nem zajjal, nem erővel, hanem csendben kimondott igazságként.

És aki egyszer kimond egy ilyen szót, az talán nem is tudja, hány sötét estén gyújt majd fényt vele valaki más életében.

Mert a valódi szó nem ott ér véget, ahol elhangzik — hanem ott kezdődik, ahol meghallják.

Van szó, amely csak hang.

És van szó, amely útra kel.

Amelyik fényt visz magával, az már nem a miénk — hanem a világé.