A szív hídja.

Egy kis faluban, ahol a házak még egymásra hajoltak az utcák fölött, élt egy fiú, akit mindenki csak úgy ismert: a hallgatag.

Nem azért, mert nem szeretett beszélni — hanem mert úgy érezte, nincs, aki igazán meghallaná.

Minden nap végigsétált ugyanazon a hídon, ami a falu közepén állt, és a patak fölött vezetett át.

A híd alatt a víz lassan csobogott, mintha őrizné mindazt, amit az emberek kimondani nem mertek.

Egy napon, amikor már alkonyodott, a fiú észrevett egy idős férfit a híd korlátján ülni.

Az ember kezében egy kis vászonlap volt, rajta félkész festménnyel.

A fiú megállt, és csendben nézte.

A férfi egyszer csak megszólalt:

– Tudod, fiam… ezt a hidat festem.

A fiú bólintott.

– Szép híd – mondta végül.

– Az – felelte az öreg. – De ami igazán különleges benne, az nem látszik.

A fiú összeráncolta a homlokát.

– Mi az, ami nem látszik?

Az öreg mosolyogva letette az ecsetet.

– Hogy ez a híd sokkal többet köt össze, mint két partot.

Összeköt emberi szíveket.

Mert mindenki, aki átmegy rajta, visz magával valamit, és hagy is hátra valamit.

A fiú leült mellé.

– Én nem hiszem, hogy bárki bármit hagyna nekem – mondta halkan.

– Tévedsz – felelte a férfi. – Aki rád néz, már hagyott is valamit.

Egy gondolatot, egy érzést, egy pillanatot.

A világ akkor kezd el kapcsolódni hozzád, amikor te először kapcsolódsz hozzá.

A fiú sokáig hallgatott.

A patak alattuk lassan folyt, a híd pedig mintha magától lélegzett volna.

– És én mit hagyok itt? – kérdezte végül.

Az öreg rámosolygott.

– A jelenlétedet, fiam.

Mert néha épp az a legtöbb, amit adhatunk:

hogy itt vagyunk.

Figyelünk.

Érzünk.

Másnap a fiú újra arra járt.

A férfi már nem volt ott.

Csak a vászon hevert a híd lábánál, rajta a félkész kép — de valami megváltozott rajta.

A híd egyik oldalán ott állt egy ismerős alak: egy fiú, aki épp átsétált rajta.

A fiú elmosolyodott.

Érezte, hogy a szíve halkan rezdül, mintha a híd maga hívná tovább.

És onnantól kezdve nem "a hallgatag" volt többé, hanem az, aki tudta: minden ember híd, aki képes összekötni, mert a jóság nem szó, hanem jelenlét.