A szív, amit visszahoztak.

Volt egyszer egy idős órásmester, aki egy kis műhelyben dolgozott a régi városrészben.

Az üzlete alig volt nagyobb egy szobánál:

• a falon régi órák ketyegtek,
• az asztalon vegyes csavarok és apró fogaskerekek,
• a levegőben finom olaj illata lebegett,
• az ajtó fölött pedig egy régi tábla:
  "Órákat javítok — időt sajnos nem."

Az öreg órás mester mindenhez értett, ami időt mért.

Egyetlen dologhoz azonban nem:

ahhoz, amit az idő megtört.

Azt mondta:

– Az idő mindent beforraszt… de néha túl lassan.

Egy napon különös vendége érkezett

Egy középkorú nő lépett be a műhelybe.

Az arca kedves lett volna,

ha nem látszana rajta a fáradt fájdalom, amit csak az visel, akinek már túl sokat kellett elengednie.

A kezében egy kis zsebóra volt.

Régi, kopott, repedt üvegű.

De olyan óvatosan tartotta, mintha kincset vinne.

– Mester… ezt tudná javítani? – kérdezte.

A mester elvette.

Az óra nem járt.

A mutatók megálltak.

A hátára karcolt betűk pedig alig voltak olvashatók:

"Örökké. Apa."

A mester felnézett.

A nő szemében könny csillant.

– Apám órája volt.

A halála után megállt.

Éveken át hordtam… aztán egyszer csak nem ment tovább.

És mintha velem együtt állt volna meg minden…

A mester szíve csendben megszorult.

Ilyenkor nem órát javított — hanem történetet hallgatott.

– Megpróbálom – mondta halkan. –

De ezt nem lehet siettetni.

A varázslat nem a javításban volt

A mester szétszedte az órát.

Darabokra.

Fogaskerék, rugó, csavar, kis tengely — mind az asztalon feküdt.

És akkor meglátta.

Egy apró papírdarab volt a hátlap mögé rejtve.

Kézzel írt néhány szó:

"Ha egyszer megállna, csak gondolj rám. A többi menni fog."

A mester hosszú ideig csak nézte.

Majd a nőre pillantott — aki kint várakozott, mint aki nem mer túl nagy reményt engedni a szívébe.

A mester úgy dolgozott azon az órán, mintha egy élet visszajárását próbálná megjavítani.

Óvatosan újraolajozta, megtisztította,

helyreigazította a rugót, és amikor visszaillesztette a hátlapot, a kis papírt is visszatette a helyére.

Majd mély levegőt vett, és felhúzta a koronát.

A kis óra kattant egyet.

Aztán még egyszer.

Aztán lassan… életre kelt.

Amikor a nő visszajött

A mester mosolyogva nyújtotta át az órát.

– Megjavult? – kérdezte a nő remegő hangon.

– Több történt ennél – felelte a mester. –

Visszatért, amit elveszített.

Nem az idő… hanem az erő, amit az apja hagyott magára.

A nő elsírta magát.

Nem hangosan.

Csak úgy, ahogy akkor sír az ember, amikor valami végre helyére kerül benne.

– Maga… maga nem csak órát javított meg – suttogta.

Az órás mosolygott.

– Nem én hoztam vissza, kedves.

Ő írta bele a fényt.

Én csak kiéleztem, hogy újra lásd.

A nő megölelte az órát.

És mintha közben valaki mást is magához ölelt volna — valakit, akit már nem lehetett.

Este, amikor a mester lezárta a műhelyt

Még egyszer megnézte a zászlós feliratot:

"Órákat javítok — időt sajnos nem."

És halkan hozzátette magában:

"De talán néha mégis vissza lehet adni belőle, ami elveszett."

Tanulság

Vannak dolgok, amelyek nem kézzel készülnek, hanem szeretetből.

És amikor ezek eltörnek, nem szerszám kell hozzájuk, hanem valaki, aki érti:

a szív nem akkor gyógyul meg, amikor megjavítják, hanem amikor visszakapja azt a fényt, amit egyszer már megkapott valakitől.