A szív, amit hazakísértek.

Volt egyszer egy idős postás.

Harminc évig hordta a leveleket a város Tizennyolcadik kerületében.

A környék régi volt, tele omladozó házakkal,

de Őt mindenki ismerte.

Nem azért, mert hangos volt.

Nem azért, mert sokat beszélt.

Hanem mert mindenkihez úgy nyúlt, mintha az ember szíve lenne törékeny porcelánból.

Volt egy szokása:

minden levél kézbesítése előtt a borítékra halkan annyit mondott:

– Legyen benne öröm.

Senki sem hallotta, csak ő.

De valahogy az a kis utca mindig egy árnyalattal világosabbnak tűnt,

miután az öreg postás végigjárt rajta.

Egy napon különös boríték akadt a kezébe

A címzés elmosódott volt.

A papír megsárgult.

A borítékon pedig egy szó állt:

"Haza."

Sem utca, sem házszám.

Sem név.

Sem visszaküldési cím.

A postás egy pillanatra megtorpant.

A szabály szerint vissza kellett volna küldenie a központba.

De a szíve… az más szabályok szerint működött.

– Valakinek ezt fontos volt elküldeni – mondta halkan. –

És aki feladta, biztosan azt hitte, tudja, hová tart.

Elrakta a zsebébe.

Este, hazafelé menet különös dolog történt

Egy idős asszony ült a lépcsőház előtt.

Fáradt volt, a tekintete üres, mintha túl sok ajtót csuktak volna be előtte az utóbbi években.

A postás megállt előtte.

– Segíthetek valamiben?

Az asszony sóhajtott.

– Ma jött volna a fiam… de egy hete nem hallok róla.

Nem tudom, merre jár.

Nincs hazaútja.

Az öreg postás lassan mellé ült.

És akkor eszébe jutott a boríték, amit ma talált.

Kivette a zsebéből.

Megnézte a nőnek,

ahogy egy anya néz arra, ami valaha az övé volt, csak most máshonnan tér vissza.

– Asszonyom… ezt ma találtam.

Nem volt rajta cím.

Csak annyi: "Haza."

Az asszony remegő kézzel vette át.

A boríték vékony volt, alig volt benne valami.

De amikor felbontotta, egy gyűrött papír hullott az ölébe.

Pár sor volt rajta, sietve írva:

"Anya, elindultam visszafelé.

Nem tudom, mikor érek oda.

De jövök.

Szeretlek.

Csak még nem tudom, hol van az otthon."

Az asszony sírni kezdett.

Nem kétségbeesve.

Nem fájdalmasan.

Hanem úgy, mint aki végre talált valamit, amit már eltemetett magában.

– Maga… maga tudta, hogy ez nekem szól? – kérdezte.

A Postás megrázta a fejét.

– Nem.

Csak éreztem, hogy nem a postán kell maradnia.

Hogy valahová… valakihez tartozik.

Az asszony összeszorította a papírt.

– Ez a fiam írása.

Ő mindig haza akart jönni… csak nem találta az utat.

A postás felállt.

– Néha nem is kell tudni, hol az út.

Elég, ha valaki hiszi helyetted, hogy létezik.

Éjfélkor

Amikor az öreg postás hazaért, az órájára nézett.

Már késő volt, a kezében pedig egy üres boríték maradt.

A "Haza" szó halványan fénylett rajta, mintha most érkezett volna a fény feladójától.

Leült a konyhaasztalhoz.

A szívében csend volt.

És úgy érezte:

ma ő nem levelet vitt haza… hanem egy reményt.

És tudta:

néha elég egyetlen mozdulat, egyetlen ember, aki a szívét a zsebében hordja, hogy valakit visszavezessen oda, ahol már régóta várták.

Tanulság

A szív akkor talál haza, amikor van valaki, aki elhiszi helyette, hogy megérkezhet.

És néha elég egyetlen mondat, egy boríték, egy kéz, egy emberi figyelem…

…hogy valaki újra elinduljon.