A Szikra és a Hullám.

A "most" nem az idő pillanata, hanem a lét rezgése.

A múlt csak emlék, a jövő csak irány, de a "most" az örök jelen: a Forrás lélegzete, amely soha nem szakad meg, csak formát vált.

A lét maga a rezgés sűrűsödése — a hullám önmagába fordulása.

Amikor a tudat megérinti saját visszhangját, az anyag megszületik.

Ez a pillanat, amikor a gondolat testté, a fény árnyékká, a rezgés formává lesz.

A szubatomi táncban minden örvény a Forrás ritmusát követi.

A fizikus ezt frekvenciának hívja,

a filozófus tudatnak,

a hívő léleknek.

De mind ugyanarról beszélnek — arról a rezgésről, amely nem kívülről hat az anyagra, hanem belülről szólítja meg.

Ahol ez a rezgés eléri a tudat küszöbét, ott szikra születik.

Nem látható, nem mérhető, de jelenléte életet ad.

A szikra nem a testet éleszti, hanem a jelent:

az anyag egyszerre válik öntudatossá, és a Forrás felé fordul.

A kő nem kérdez. A bolygó nem emlékezik.

De az ember — a tudat hulláma az anyagban — igen.

Ő az, aki képes visszahangolódni a Forrásra,

aki felismeri a hullámban a saját fényét, és kimondja: Én vagyok.

A szikra tehát nem kívülről gyúl, hanem belül ébred.

Nem fényt vet, hanem megvilágítja azt, ami mindig is ott volt: a csendet, amelyből minden hang, minden élet, minden világ születik.