A szikra.

"A jóság nem vakság — hanem bátorság, hogy a szikrát akkor is lásd, amikor a hamu takarja."

Egy faluban élt egy kovács, aki minden nap tüzet gyújtott.

Nem azért, hogy lángot nézzen, hanem hogy vasat formáljon.

Egyszer egy fiatal legény odament hozzá, és azt kérdezte:

– Mester, miért nem félsz attól, hogy a tűz egyszer mindent elpusztít?

Annyi rosszat látni a világban. Árulást, irigységet, kapzsiságot.

Miért hiszed mégis, hogy az ember jó?

A kovács nem válaszolt azonnal.

Egy darab hideg vasat tett a parázsba.

– Nézd – mondta. – A vas kemény. Hideg. Súlyos.

Ha ránézel, nem mondanád róla, hogy alakítható.

A legény bólintott.

A kovács kivette a vasat a tűzből.

Vörösen izzott.

– A jóság ilyen – folytatta. –

Nem mindig látszik.

Nem mindig meleg.

De ott van benne a lehetőség.

– És ha valaki rosszat tesz? – kérdezte a legény.

– Akkor benne nincs szikra?

A kovács elmosolyodott.

– A szikra minden vasban ott van.

Csak van, aki hagyja kihűlni.

És van, aki újra tűzbe teszi magát.

A legény sokáig hallgatott.

– És ha valaki egyszer megbánt?

Ha egyszer elárul?

– Akkor az a cselekedet volt rossz – mondta a kovács. –

Nem a létezése.

Ha minden rossz után gyanakodni kezdesz, a saját tűzhelyedet oltod ki.

A kovács kalapálni kezdett.

A vas formát kapott.

– A jóság nem naivitás – tette hozzá csendesen. –

Hanem döntés.

Mert ha mindenkit sötétnek látsz, te magadban is kihűl a szikra. 

Évek múlva a legény maga is kovács lett.

És amikor valaki egyszer csalódást okozott neki, nem a lángot oltotta el.

Csak erősebbre fújta.

Mert megértette: A fény nem attól erős, hogy nincs árnyék,

hanem attól, hogy újra és újra fellobban.

A Fény.