A szegény ember rózsája.

Volt egyszer egy özvegyember, Tarpai Mihály, ki egy domboldali kis házban lakott egyetlen leányával. Oly szegények voltak, hogy a kenyér náluk nem vendég volt, hanem ünnep; de a házuk előtt mégis nyílt minden tavasszal egy rózsatő.

Azt senki sem tudta, mióta van ott. Talán az asszony ültette valamikor, mikor még élt. Talán a Jóisten hagyta ott vigasztalásul. Elég az hozzá, hogy a kis ház előtt minden esztendőben kivirágzott egyetlen egy rózsa: nagy, piros, bársonyos, mintha nem is ugyanabból a földből nőtt volna, amelyből a szegénység.

A leány, Iluska, úgy vigyázott rá, mintha kincset őrizne. Reggel megöntözte, délben megigazította körülötte a földet, este beszélt hozzá, mint a gyermek a madarához.

A városban lakott akkor egy gazdag úr, bizonyos Dánffy Pál, kinek kertjében narancsfa is termett, de annak egyetlen rózsája sem volt olyan szép, mint a szegény ember egy szála. Meglátta egyszer, s megtetszett neki.

– Add el nekem azt a rózsát! – mondta Mihálynak.
– Nem eladó – felelte az özvegy.
– Adok érte egy aranyat.
– Nem eladó.
– Kettőt.
– Nem eladó, uram.

A gazdag úr megsértődött. Mert vannak emberek, akik azt hiszik, mindent meg lehet venni, amit megkívánnak.

Másnap elküldte a kertészét, hogy éjjel lopja ki a rózsatövet.
A kertész azonban, mikor megérkezett a kis házhoz, hallotta, hogy odabent a leány éppen így szól az apjához:
– Édesapám, ha édesanyám lát minket odafentről, bizonyosan örül, hogy még mindig él a rózsája.

A kertész erre megállt az ajtó előtt, levette kalapját, és szégyenében üres kézzel ment haza.

A gazdag úr még jobban megharagudott.
– Hát ilyen világ van? – szólt. – Egy szegény ember megtagadja tőlem, amit kívánok?

És bosszújában elintézte, hogy Mihály ne kapjon munkát a városban. Az özvegynek így még nehezebb lett a sora. Volt nap, mikor csak víz és hagyma került az asztalra.

De a rózsa akkor is nyílott.

Egy vasárnapon a városba érkezett a püspök, s nagy ünnepséget tartottak a templomban. Szokás volt ilyenkor, hogy az oltárra a legszebb virág kerüljön. A gazdag úr nagy kevélyen beküldte a maga üvegházi virágait: liliomot, szegfűt, egzotikus csodákat. Csakhogy a sekrestyés, aki egyszer arra járt a domboldalon, meglátta Iluska rózsáját, és azt mondta:
– Ez való az Úr asztalára.

Megkérdezte Mihályt, odaadják-e.
Az özvegy a leányára nézett.
Iluska egy pillanatig hallgatott, aztán lesütötte szemét és bólintott.
– Ha az oltárra kerül, akkor édesanyám is örülni fog.

Úgy is lett.

Másnap a püspök megállt a mise után az oltár előtt, sokáig nézte a rózsát, és megkérdezte:
– Ki hozta ezt?

Előálltak Mihályék.

S mikor a püspök meghallotta a történetüket, nem szidta meg hangosan a gazdag urat, ahogy mindenki várta. Hanem csak annyit mondott:
– Lám, Isten néha a legszegényebb ház előtt nyitja meg a legszebb virágot, hogy a gazdagok is megtanulják: a szépség nem a pénz szolgája.

A gazdag úr ott állt a templomban, és úgy érezte, mintha minden tekintet őt nézné.
Nem szólt semmit.
De attól a naptól fogva másképp köszönt Mihálynak az utcán.
S még abban a hónapban munkát szerzett neki a saját majorságában.

A rózsa pedig a következő tavasszal is kivirágzott.

Csak éppen akkor már nem egyetlen egy szálon, hanem hármon.
A falubeliek azt mondták: a jó szív olyan, mint a rózsa – ha letépik is, a gyökere mélyebbre kapaszkodik.

És bizony ez sem hazugság.