Gondolatfüzet – Történet:

A szabály, amelynek nem volt lába.

Volt egyszer egy világ, amelyben az emberek évezredeken át vitatkoztak azon, hogyan kellene számolni.

Volt, aki azt mondta:

– Először adjunk össze mindent, hiszen az élet is így működik: amit kapunk, ahhoz adódik még valami.

Mások azt mondták:

– Nem. Előbb meg kell értenünk, hogy egy dolog hányszor történik meg, csak utána számít, hogyan illik a többiek mellé.

Vitáztak róla filozófusok, csillagászok, papok, és egyszerű pásztorok is.

A szabály született és módosult, új népek vették át, más népek elhagyták, de ahogy telt az idő, a világ észre sem vette, hogy megszokta.

Mint amikor egy dal annyiszor hangzik el, hogy már senki sem tudja, ki írta.

Egy napon két ember ült egy régi, fából készült padon.

Az egyik férfi baloldalt ült, a másik jobboldalt — de utóbbinak nem volt lába.

A hiány nem volt fájdalmas számára, csak egy tény: úgy született, és így élt mindig.

A baloldali férfi egy papírt vett elő, ráírta:

6 + 2 × 5

Majd így szólt:

– Látod? Ezt így kell számolni. Ez a szabály.

A jobboldali férfi elmosolyodott.

– Szabály? – kérdezte halkan. – Vagy csak valaki egyszer régen azt mondta, hogy legyen így?

A baloldali férfi elgondolkodott.

– Fogalmam sincs. Csak így tanultuk.

– Érdekes – mondta a jobboldali férfi. – Én járni sem tudok, mégis elhiszik rólam, hogy tudom, hová kell mennem.

Mert néha az emberek nem a lábat nézik, hanem az irányt, amit mutatunk.

És néha nem az igazság számít, hanem az, hogy valaki egyszer kimondott valamit… és elég ember hitt neki.

A baloldali férfi lehajtotta a fejét.

– De akkor honnan tudhatjuk, mi az igaz?

A jobboldali férfi a papírra mutatott:

– Az igazság nem ott van, hogy hogyan számolunk… hanem hogy ugyanazt akarjuk-e kiszámolni.

A szabály csak addig él, amíg értelmet ad.

Amikor már nem ad értelmet, új szabály születik.

A baloldali férfi ekkor megértette:

nem a hiány ad értéket, és nem is a megszokott törvények.

Hanem az, hogy két ember ugyanazt a valóságot próbálja megérteni — még ha más módon is jut el oda.

A papírra nézett:

– Tehát nincs jó vagy rossz válasz?

A jobboldali férfi megrázta a fejét.

– Csak közösen vállalt irányok vannak.

A matematika, az idő, a szavak — mind csak rezgések, amelyeket emberek egyszer összehangoltak.

És minden szabály addig él, amíg a világ együtt rezeg vele.

A baloldali férfi elmosolyodott, és eltépte a papírt.

– Akkor mától kezdve nem az érdekelt, ki állapodott meg…

hanem hogy kivel.

És a padon ülők között megszületett egy új törvény:

nem a számok rendje számít, hanem az emberek rendje, akik megegyeznek arról, mit jelentenek.

A jobboldali férfi ekkor felnézett az égre.

– Látod? – mondta. – Nekem nincs lábam, mégis haladunk.

Mert az irány mindig belül van, nem a szabályokban.

És ezen a napon a világ egy kicsit csöndesebb lett,

de egy kicsit érthetőbb is.