A segítségek terhe.

"A segítség nem szolgáltatás, hanem kapcsolat – és ahol nincs kölcsönösség, ott nem út, csak átkelő van."

Egy férfi egy híd közepén állt meg. Nem azért, mert elfáradt, hanem mert rájött: túl sokan mennek át rajta, és senki sem kérdezi, ő bírja-e még tartani őket.

Mindenki sietett.

Volt, aki csak egy számért.

Volt, aki egy aláírásért.

Volt, aki egy mentő mondatért, egy kibúvóért, egy igazolásért.

Mind azt mondta: "Csak egy percre."

De egy perc a hídnak is teher, ha naponta százszor kérik.

A férfi eddig nem számolt.

Hagyta, hogy átmenjenek rajta.

Mert hitt benne, hogy az út kétirányú.

Hogy aki átkel, egyszer visszanéz.

Hogy aki segítséget kér, egyszer megkérdezi:

– Te hogy vagy?

Egy nap azonban észrevette, hogy a hídon minden lépés egyirányú.

Jönnek, visznek, mennek tovább.

Nem kérdezik, miből van a híd.

Nem kérdezik, repedezik-e már.

Csak azt nézik, meddig bírja még.

Ekkor a férfi nem rombolt.

Nem zárta le a hidat.

Csak leült a korlátra, és azt mondta:

– Most nem viszlek át. Előbb mondd meg, miért fontos neked az út… és hogy én fontos vagyok-e közben.

Sokan továbbmentek más irányba.

Kiderült, hogy nem az út kellett nekik, csak a rövidítés.

Néhányan viszont megálltak.

Nem kértek.

Leültek mellé.

A híd nem lett rövidebb.

Nem lett kényelmesebb.

De végre nem csak használták – hanem értették is, mit tart meg.