A rés a felhők között

"Aki néha még felnéz az égre, az tudja: a fény nem tűnt el — csak a felhők takarják."

Volt egy hajnal, amikor egy levél érkezett.

Nem hosszú levél volt, de súlya volt minden mondatának.

Az ember, aki írta, úgy érezte, hogy a világ már nem hallja meg a szavát.

Aki olvasta, sokáig csak csendben ült.

Mert ilyenkor az ember nem tudja, hogy inkább szomorú legyen vagy dühös.

Szomorú azért, ami történt.

És dühös azért, mert a világ néha túl könnyen fordítja el a fejét.

Sokan azt mondják, hogy az emberek keresik az igazságot.

De aki sokat látott már, az tudja, hogy ez nem mindig így van.

Az igazság nehéz.

Az igazság kérdez.

Az igazság felelősséget kér.

És ezért sokan inkább a könnyebb utat választják.

Megtanulnak lefelé nézni.

Megtanulnak az árnyékban élni.

És egy idő után már fel sem néznek az égre.

De vannak néhányan, akik időnként mégis felemelik a fejüket.

Nem azért, mert könnyebb nekik.

Hanem mert tudják valamit, amit mások elfelejtenek.

Azt, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

A fény nem tűnik el.

Csak néha eltakarják a felhők.

És ha az ember figyel, néha meglát egy apró rést rajtuk.

Egy keskeny csíkot, ahol átjut a fény.

Nem nagy csoda ez.

Csak egy kis világosság.

De aki látja, az már tudja: a sötétség nem végleges.

Talán ezt hívják reménynek.