A peron.

"A várakozás nem üres idő, hanem a megérkezés előszobája."

A vonat még nem látszott.

Csak a sínek fémes csillanása futott végig a hideg reggelen, és a levegőben ott volt az a furcsa csend, amikor minden mozdulat készen áll,

de még egyik sem indul el.

Az órára nem nézett.

Nem azért, mert nem érdekelte az idő, hanem mert tudta:

Amikor igazán várunk, az óra csak zavar.

A peronon néhány ember állt.

Valaki idegesen járkált.

Valaki a telefonját nézte.

Valaki az eget.

De volt egy férfi, aki csak állt, és a kezében egy régi, kopott bőrkesztyűt forgatott.

Nem fázott.

Nem sietett.

Csak várt.

Nem tudta pontosan, mire.

Talán egy hírre.

Talán egy emberre.

Talán arra, hogy valami végre megérkezzen, ami már régóta úton van benne.

A várakozás nem üres volt.

Tele volt emlékekkel, meg nem mondott mondatokkal,

és azokkal a gondolatokkal, amiket az ember csak akkor enged magához, amikor nincs mit tennie – csak jelen lenni.

A szél megmozdította a kabátja szélét.

Egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki megérintette volna a vállát.

Nem volt ott senki.

De a mozdulat emléke elég volt.

Aztán messziről felhangzott a vonat hangja.

Nem hangos, nem sietős.

Inkább olyan, mint amikor a sors finoman jelzi:

"Itt vagyok. Már közelebb, mint gondolnád."

És ő nem lépett előre.

Nem integetett.

Nem kapkodott.

Csak mosolygott egy kicsit.

Mert vannak pillanatok, amikor a megérkezésnél is fontosabb az, ahogyan vártunk rá.

Ami úton van, az nem késik.

Csak érlelődik bennünk, hogy amikor megérkezik, fel tudjuk ismerni.