A perc, ami megállt.

Egy idős férfi minden reggel ugyanabban a parkban sétált. Nem sietett soha — talán mert már nem volt hová.

A pad, amin megpihent, pontosan a templomtorony órájával szemben állt. Minden nap ugyanakkor ült le, és mindig ugyanakkor nézett fel az órára.

De egy nap valami furcsát vett észre: az óra megállt.

A mutatók a tizenkettő és az egy között rekedtek, mintha épp dönteni próbálnának, merre tovább.

A férfi mosolygott.

"Pont, mint én" – mondta halkan.

Másnap is visszament. Az óra még mindig nem járt, de ő leült akkor is, és ugyanúgy nézte, mintha mozdulna.

A harmadik napon már mások is felfigyeltek rá. Egy fiatal lány megkérdezte:

– Miért ül itt, bácsi, ha az óra nem megy?

– Az idő nem attól megy, hogy mutatja – felelte. – Hanem attól, hogy megéled.

A lány elgondolkodott, majd mellé ült. Nem szóltak egymáshoz, csak figyelték a csendet, ahogy a levelek között átszűrődött a napfény.

És abban a pillanatban, mikor a harang megszólalt a város másik végében, az óra újra elindult.

A férfi mosolygott, majd lassan felállt.

– Látod? Az idő nem veszett el. Csak megvárta, míg valaki újra hisz benne.

A lány ekkor értette meg:

vannak percek, amelyek nem azért állnak meg, mert meghibásodott valami,

hanem azért, mert a világ épp levegőt vesz.

És ilyenkor, ha elég csend van bennünk,

meghallhatjuk, ahogy a Most újra elindítja az életet.