A Pékség Fénye. 

(Laci története)

A lakótelep szélén, ahol a házak még félig alszanak, ahol a lámpák sárgán pislognak az utca fölött, már pirkadat előtt élet indul.

Egy kis pékségben, ahol a falakat átjárja a liszt illata, és a pult mögött a csend többet mond, mint napközben bármilyen zaj, egy férfi már rég fenn van.

Laci.

Nem kér sokat az élettől.

Csak azt, hogy a kenyér megkeljen, hogy a tészta ne essen össze, és hogy reggelre legyen valami, amit a világ jóízűen ehet.

Ő nem csak süt — ő tartja a várost.

Csendben, hajnalok hajnalán.

Míg mások még álmodnak, ő már a kemence fényét nézi, mintha a meleg narancsos izzás beszélt volna hozzá.

A tészta rugalmassága, a kovász lassú életzaja, a kenyér repedései, mind-mind olyan nyelv, amit csak azok értenek, akik egész életüket két munkás kéz közé tették.

Laci életében volt nehézség.

Volt fájdalom.

A volt felesége amit lehetett, elvett, amit nem lehetett, azt összetörte.

De amit nem tudott elvenni:

Laci tartása.

A keze munkájának becsülete.

És az emberekbe vetett hite.

A kisemmizett férfi sokszor állt éjjel a pultnak dőlve, a félhomályban, és azt kérdezte magától:

"Mi maradt nekem?"

A választ pedig mindig ugyanott találta:

a lisztben,

a vízben,

a kovászban,

a hajnalban,

a kemence hőjében.

És maradt benne egy mondat, amit soha nem mondott ki hangosan, mégis minden mozdulatában ott él:

"Mindenki olyan, amilyen, de aki ad, az soha nem veszít."

Hajnal fél négykor, amikor más csak ásít,

Laci már bepakolja a friss pékárut a kis furgonba:

• kiflik, amik még gőzölögnek,
• kenyerek, amelyekben ott a tegnap tapasztalata,
• kakaós csigák, amelyek végre sikerültek olyan puhára, ahogy a gyerekek szeretik,
• és árnyéknyi fáradtság a szeme körül, amit csak a jó emberek viselnek.

És elindul.

A sötét utcákon csak a fényszórók kísérik.

Nincsenek köszönő emberek az út szélén.

Nincsenek tapsolók.

Nincs közönség.

Mégis minden hajnalban megteszi ugyanazt: elviszi az élet első falatát a kis boltoknak, a korán kelőknek, a magányos nyugdíjasoknak, akik egy kifliből egész napot faragnak, és a gyerekeknek, akik a kakaós csigától lesznek kicsit vidámabbak.

Ő tudja: hogy nem kell nagy dolgokat tenni.

Csak jól csinálni azt, amit csinálsz.

Ez az ő lázadása.

Ez az ő válasza a fájdalomra.

Ez az ő "Adj tovább"-ja.

Egyik reggel, amikor a nap épp csak érintette a házak tetejét, egy kisbolt előtt egy idős hölgy állt.

Reszkető kézzel.

Pénztárcájában alig pár apróval.

Laci látta.

Leakasztott egy friss kenyeret.

Odanyújtotta.

– Friss ma reggel – mondta halkan.

A nő zavarba jött.

– De én… nem tudom kifizetni…

Laci csak legyintett.

– Majd egyszer, ha lesz miből.

Vagy adja tovább valakinek, akinek szüksége lesz rá.

A nő szeméből egy könny gördült le.

Az a könny volt a fizetség.

Az a könny volt a visszhang.

Az a könny volt a bizonyíték, hogy a jóság sosem tűnik el nyomtalanul.

Laci hazafelé a furgonban ülve elmosolyodott.

Ritka mosoly volt ez, inkább csendes melegség.

Nem azért, mert ajándékot adott.

Hanem mert ma is tartotta, amit a világ már-már elfelejtett:

"Adj tovább."

És ma ő adott tovább valamit, ami sokkal több, mint kenyér.

Azt mondta vele:

"Nem veszett el minden.

A jó még mindig jó.

És amíg egyetlen ember is továbbadja, addig nem sötétül el a világ."