A parkoló csendje.

"A várakozás nem elvesztegetett idő – hanem az a csend, amelyben az ember utoléri önmagát."

Vannak napok, amikor az ember nem halad előre.

Nem dönt, nem nyer, nem veszít.

Csak vár.

Egy parkolóban ül.

Motor leállítva.

Az idő lassabban telik, mint máskor.

Három óra.

Majd még kettő és fél.

Mások bent tárgyalnak, intéznek, küzdenek.

Ő kint marad.

De a várakozás nem üres.

Csak csendes.

Az autó ablakán át nézi az eget.

Eső közeledik.

Gondolatok jönnek-mennek.

Nem sürgeti őket.

Aztán egy tál forró leves.

Gőz az arcon.

Egy falat, ami visszahoz a jelenbe.

Délután rendelő.

Maszk.

Szűk levegő.

Túl sok ember egy térben.

Valaki viccel: "mintha ingyen osztogatnának valamit".

Pedig senki nem ad semmit ingyen.

Mindenki hoz valamit.

Félelmet.

Reményt.

Várakozást.

A nap végén mégis történik valami fontos.

Nem a bíróságon.

Nem a megbeszélésen.

Nem a rendelőben.

Hanem a közértben.

Egy sárgadinnye a kosárban.

Mert van, akinek örömet akarsz vinni haza.

És ez elég indok arra, hogy a nap mégis értelmet kapjon.

Arnold beteg.

Az élet most nem a lendületről szól nála, hanem a kitartásról.

De az interneten még mozog a világ.

Az adás-vétel nem áll meg.

Az élet sem.

Az ilyen napokon nem történik semmi látványos.

Csak lassan érlelődik benned valami.

Hogy nem minden napnak kell nagy történetnek lennie.

Van, amelyik csak megtart.

Nem minden nap győzelem.

De minden nap tanít.

És néha egy sárgadinnye többet jelent, mint egy sikeres tárgyalás.