A park, csendes pillanata.

"Néha nem az számít, mit adunk, hanem hogy megállunk-e egy pillanatra egymás mellett."

Egy parkban történt, télen, amikor a fák ágai csupaszon rajzolják az eget, és a padok hidegek, mintha soha nem ülne rájuk senki.

Egy idős férfi ült az egyik padon. Nem volt hajléktalan, csak nagyon magányos. A kezében egy régi zsebrádiót tartott, de nem szólt belőle semmi. Csak forgatta, mintha keresné az adást, vagy talán egy hangot a múltból.

Egy fiatal nő sétált el mellette. Megállt, nem sietett tovább. Nem kérdezte, hogy segíthet-e. Csak leült mellé.

Hosszú ideig nem szóltak. A levelek zizegtek a lábuk alatt, egy galamb felröppent, valahol egy kutya ugatott.

A férfi végül megszólalt:

– Régen itt mindig szólt a zene.

A nő bólintott.

– Most is szól. Csak halkabban.

A férfi elmosolyodott. Nem azért, mert boldog lett, hanem mert valaki értette, mire gondol.

Nem adtak egymásnak semmit.

Nem cseréltek telefonszámot.

Nem ígértek találkozást.

Csak ültek ott egy ideig, ketten ugyanabban a pillanatban.

És néha ez a legtöbb, amit adni lehet:

Hogy nem hagyjuk, hogy valaki egyedül legyen a csendjével.

Együtt.