A pad titka.

"Nem az számít, mit mondunk egymásnak, hanem hogy merünk-e egymás mellett csendben maradni."

Egy este volt, amikor a város már elcsendesedett.

Az utcákon csak a lámpák sárga fénye maradt, és néhány későn hazatérő lépteinek visszhangja. Egy férfi megállt egy kirakat előtt. Nem azért, mert nézni akart valamit, hanem mert a tükröződésben meglátta önmagát.

Nem a külsejét figyelte, hanem azt, ami mögötte volt: a napját.

A telefonhívásokat, a döntéseket, a kimondott és ki nem mondott szavakat.

Azokat a pillanatokat, amikor segített, és azokat is, amikor csak csendben jelen volt.

Eszébe jutott, hogy az emberek gyakran azt hiszik, az erő hangos.

Pedig az igazi erő sokszor csak annyi, hogy nem menekülünk el a csend elől.

Ott maradunk benne, és nem töltjük meg felesleges szavakkal.

Ahogy továbbindult, egy idős ember ült egy padon. Nem kért semmit. Csak nézett maga elé. A férfi leült mellé. Nem kérdezett, nem magyarázott. Csak ott volt. Két idegen, egy közös csendben.

Pár perc múlva az idős ember halkan megszólalt:

– Jó, hogy valaki leült mellém. A legtöbben sietnek.

A férfi bólintott.

– Nem sietek. Csak megyek.

Mosolyogtak. Nem azért, mert boldogok voltak, hanem mert értették egymást.

A világ nem lett jobb attól a perctől. Nem oldódtak meg a gondok.

De valami mégis helyére került: egy ember nem volt egyedül a csendben.

És talán ez elég volt arra az estére.

Csendben.