A pad köre.

"A valódi határ nem elválaszt, hanem megőrzi a csendet azoknak, akik érteni tudják."

A tér tele volt hanggal.

Léptek kopogtak a kövön, telefonok csöngtek, emberek siettek valahová, mintha minden perc számítana.

A pad a tér közepén állt.

Régi volt, kicsit megkopott, de mindig volt rajta egy hely, ahol meg lehetett pihenni.

Aznap egy férfi ült ott.

Nem nézett senkire, de nem is fordult el.

Csak ült csendben, mintha már nem keresne semmit.

Az emberek jöttek-mentek körülötte.

Néhányan rápillantottak, mintha ismerős lenne a nyugalma, de nem mertek leülni mellé.

Mert volt benne valami különös.

Nem fal.

Nem távolság.

Csak egy láthatatlan kör.

Egy határ, amit nem harag húzott meg, hanem megértés.

Sokáig nem volt ott senki.

Az üres hely a padon mellette többet mondott minden szónál.

Aztán egyszer egy idős asszony megállt.

Nem kérdezett semmit.

Nem magyarázkodott.

Csak leült.

Nem beszéltek.

Nem kellett.

A tér zajos maradt, de a pad körül csend lett.

És abban a csendben nem két idegen ült egymás mellett, hanem két ember, akik már tudták: nem minden közelség hangos, és nem minden határ távolság.

Néha a legnagyobb béke ott születik meg, ahol már nem akarunk senkit visszatartani— csak helyet hagyunk annak, aki csendben érkezik.

A Béke.