A pad a temetőben.

Az öreg park végében, a temető kapuja mellett állt egy egyszerű fa pad.

Sokan csak megpihentek rajta, mielőtt bementek — mások onnan nézték a lehulló faleveleket, mint a régi idők üzeneteit.

Egy idős férfi minden évben ugyanarra a napra jött: a felesége nevét viselte a kő, előtte pedig egy apró mécses.

Nem sírt, nem beszélt. Csak ült. És hallgatott.

Egy kisfiú, aki a nagyanyjával jött virágot vinni, megszólította:

– Bácsi, maga miért nem sír?

Az öreg elmosolyodott.

– Mert már nem ott van, ahol eltemették… hanem itt – és a mellkasára tette a kezét.

– Akkor miért jön ide mégis? – kérdezte a gyerek.

– Hogy elmondjam neki, hogy még mindig itt van.

Amikor elment, a padon maradt egy kis fehér virág.

Nem a gyerek tette oda, és nem is az öreg.

Talán maga az emlék hagyta ott – csendben, ahogy csak a szeretet tud megmaradni.

Tanulság:

Az emlék nem a sírban él, hanem azokban, akik még emlékeznek.

És amíg van, aki leül a padra, addig senki sincs igazán egyedül.